"Büszke vagyok rá, hogy idetartozom"

  2008.04.06. 10:22

 

 

 

A díjat a Józsefvárosi Önkormányzat előterjesztése alapján kaptam meg, s azt gondolom, rajtam keresztül a kerületnek és a Vajda Péter Ének-zenei Általános és Sportiskolának is szól az elismerés. Ahogy a díjátadáson elhangzott laudációból is kiderült, az alapítók nagyra értékelik a hátrányos helyzetű gyerekek nevelésében-oktatásában végzett munkánkat, felfigyeltek arra, hogy itt a Vajdában nemcsak beszélünk az integrációról, hanem évtizedek óta eredményesen teszünk is érte.

 

 

Egészen véletlenül. Első diplomámat az ELTE Tanárképző Főiskoláján szereztem, ahol a történelem szakosokat harmad- és negyedéven központilag osztották be iskolai gyakorlatra. Engem a Vajdába soroltak, Gosztonyi László keze alá. Az, hogy én tanár, mi több, vajdás tanár lettem, egyértelműen az Ő bűne vagy érdeme…

Az első ideutazás emlékezetes marad: a 99-es busz ablakából lepusztult házakat és legalább olyan lepusztult embereket láttam. Összeszoruló gyomorral gondoltam arra: ezeknek az alakoknak a gyerekeit kell majd tanítanom – ez teljességgel reménytelen vállalkozásnak tűnt.

Az iskolához érkezve kicsit változott a kép: a Tisztviselőtelep családi házai, virágos utcái egy addig soha nem látott, s az előzmények után egyáltalán nem várt képet mutattak. Aztán hamar  kiderült: a gyerekek itt is ugyanolyanok, mint a budai kerületekben. Igaz, kevesebbet jártak külföldön, mint szerencsésebb kortársaik, sokszor többedmagukkal osztják meg a szobájukat és hosszú sorok álltak a gazdasági iroda előtt, amikor segélyt osztanak. De ezeknek a nehéz sorsú embereknek is arcuk, nevük lett. Nem távolságtartó szánakozással fordultam már feléjük, hanem segíteni vágyó megértéssel. Azt hiszem, ez azóta sem változott. Nem véletlenül adtam egyik pedagógiai esszémnek azt a címet: Fogadott otthonom: Józsefváros. Büszke vagyok rá, hogy ide tartozom, és arra is, hogy ezt a cikkemet nemcsak a kerület polgármestere, hanem több ismeretlen kerületi lakos is megköszönte.

 

 

Szépapám, Szász Károly Arany Jánossal együtt tanított a híres nagykőrösi gimnáziumban. Dédapám iskolateremtő műegyetemi professzor volt, a modern építészképzés hazai megalapozója. Az ő emlékét örökítettem meg Tudós tanár-tanár tudós: Kotsis Iván című könyvemben. Nagyapám politikai okokból csak a tanársegédségig jutott a Műegyetemen – 1949-ben kirúgták – de Ő is igazi tanáregyéniség volt egész életében. Sosem felejtem el, amikor a kertben egy homokból épített hegybe műanyag csövet dugott, és a cigaretta füstjét belefújva illusztrálta a Vezúv füstölgését.

Édesanyám tanítónő – nem is akármilyen. Jó ideig maga is igazgatóhelyettes volt egy budai általános iskolában, rendszeresen publikál, újabb és újabb ötletekkel újítja meg saját maga és tanítványai iskolai életét. Öcsém egyszerre dolgozik csellóművészként és zeneiskolai tanárként…

Egy szó mint száz: én nem a pedagógia tankönyvekből tanultam, hogy pedagógusnak lenni nem szakma, hanem hivatás.

 

 

Való igaz, a gyerekeink nagyon sokfélék. A Tisztviselőtelepen élő értelmiségiek, a Százados úti lakótelepen élő katonatisztek, a környékbeli pedagógusok gyerekei itt jól megférnek a belső-józsefvárosi komfort nélküli lakásokból érkező gyerekekkel. Komoly gondunk a családok egy részének egzisztenciális helyzete, a magas munkanélküliség. A magát fenntartani próbáló embernek az alapvető szociális érzékenysége sínyli meg a mindennapos küzdelmet. Ezért ezen a környéken sokszor az a legjobb, ha a gyerek az iskolában van. A legfontosabb feladatunk a tanulók egész napját értelmes tevékenységgel kitölteni. Sok a tanórán kívüli programunk, ami ide köti a gyerekeket az iskolába. A közös játék legnagyobb haszna a közösségi élmény megtapasztalása, és a kudarc és siker megélésének képessége. Ezt szolgálja az ének-zene és a testnevelés emelt szinten való tanítása, hiszen ezeken a műveltségterületeken belül a sikernek nem előfeltétele a jó tanulmányi eredmény. Vannak, akik tíz év alatt végzik csak el az általánost, de budapesti bajnokok lettek floorballban vagy jártak Olaszországban az énekkarral. Fontos, hogy beírhassam az ellenőrzőjükbe, hogy „büszke vagyok Rád!” Ha csak a szigorúan vett oktatással foglalkoznánk, akkor ebből a „büszke vagyok Rád” kategóriából 450 gyerek közül 200 kiesik. Ez pedig pedagógiai bűn volna.

 

 

Nagy szerencsém volt, mert kiváló vezető elődeim voltak, nem kellett semmit gyökeresen átalakítanom, egy innovatív, összetartó, elkötelezett gárdát „örököltem”. Bánó Mihály és Gyöngy Józsefné keze alatt jó volt vajdásnak lenni, a legnagyobb elismerés, ha a kollégáimon azt látom: ma is az. Az elmúlt két évben ezen az erős bázison keztünk el egy tudatos iskolaépítést, komoly marketingmunkával. Számos szakmai hálózathoz csatlakoztunk, elnyertük az ÖKOISKOLA címet, formalizáltuk a kapcsolatunkat a pedagógusképző intézményekkel – külső gyakorlóhelye vagyunk az ELTE-nek és a Raoul Wallenberg Középiskolának -, a Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézet közoktatási típusú sportiskolai módszertani központnak minősítette az iskolát 2006-ban. Pedagógiai Programunk és helyi tantervünk átdolgozásával az idei tanévtől hivatalosan is sportiskola vagyunk. Az érdeklődés már ma is nagy az emelt szintű képzéseink iránt: a tanulók többsége körzeten kívülről jelentkezik hozzánk, ezen belül a kerületen kívüli gyerekek aránya több mint 15 százalék. Reményeink szerint a sportiskolai képzés még több tanuló számára teszi vonzó intézménnyé a Vajdát.