Budai vagyok. Budaiak a szüleim, a nagyszüleim is, a Gellérthegy lábánál nőttem fel, értelmiségi gyökerű „úrifiúként”. Pestre csak bevásárolni jártunk néhanap, meg színházba, operába. A nyolcadik kerület érettségiző koromig csak a körút utcanév-tábláiról volt ismerős a hatos villamos ablakából kinézve.

A Józsefváros vagy másnéven a „Nyolckerület” a reménytelenül lecsúszott, önhibájukból vagy azon kívül szerencsétlenné vált, kilátástalan életű emberek lakóhelyét jelentette számomra – egészen 22 éves koromig.

Végzős tanárképző főiskolásként ugyanis jósorsom a józsefvárosi Tisztviselőtelepre vetett gyakorló tanítást végezni, a Vajda Péter Általános Iskolába. Az első odautazás emlékezetes marad: a 99-es busz ablakából lepusztult házakat és legalább olyan lepusztult embereket láttam. Összeszoruló gyomorral gondoltam arra: ezeknek az alakoknak a gyerekeit kell majd tanítanom – teljességgel reménytelen vállalkozás.

Az iskolához érkezve kicsit változott a kép: a Tisztviselőtelep családi házai, virágos utcái egy addig soha nem látott, s az előzmények után egyáltalán nem várt képet mutattak.

Az iskolában kiderült: a gyerekek itt is ugyanolyanok, mint a budai kerületekben. Igaz, kevesebbet jártak külföldön, mint szerencsésebb kortársaik. Igaz, sokszor többedmagukkal osztják meg a szobájukat. Igaz, hosszú sorok állnak a gazdasági iroda előtt, amikor segélyt osztanak. De ezeknek a nehéz sorsú embereknek is arcuk, nevük lett. Nem távolságtartó szánakozással fordultam már feléjük, hanem segíteni vágyó megértéssel. S megismerve, tanítva őket, számomra is kiderült milyen csodálatos helyen élnek.

A Józsefváros ad otthont  kétségtelenül a rossz hírű – és még rosszabb higiénés állapotú – kínai piacnak. De itt van a Nemzeti Múzeum is, a Múzeumkerttel és Arany János szobrával.

A Rákóczi térre nem szívesen beszél meg randevút az ember (különösen igaz volt ez pár évvel ezelőtt). De a Füvészkertben csodásakat lehet sétálni.

A Golgota téri parkban csak a legelszántabbak állnak le focizni. De itt van az Orczy-kert, tóval, focipályákkal, rengeteg zölddel. A sort sokáig lehetne folytatni.

Ki tudja a „kívülállók” közül, hogy a Józsefvárosba kell hoznia a gyerekét, ha a Heim Pál Kórházba utalják be? Ahol nagyrészt a Nagyvárad téri SOTE Elméleti Tömbben képzett orvosok kezelésébe kerül.

Ki tudja az egyetemisták, főiskolások és egyéb könyvtárlátogatók közül, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyönyörű központi épülete is a Józsefvárosban található?

Ki gondol rá, hogy a Magyar Rádió is a rossz hírű nyolcadik kerületből szól?

Ahogy itt van az ELTE Bölcsészettudományi Karának Rákóczi úti épülete is. Innen indulnak világhírt szerezni a magyar oktatásnak a Fazekas Mihály Gimnázium diákjai a szellemi diákolimpiákra. S itt érettségiznek a pesti piarista növendékek, a trefortosok, a vörösmartysok is. S a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatáról sokan nem is váltanak kerületet, mikor először belépnek hallgatóként a Színművészeti Főiskola Vas utcai épületébe.

Nekem meglepő és lenyűgöző volt ez a gazdagság. Napról-napra szembesültem azzal, hogy mi mindent rejt ez a térképen nagyon kicsi kerület. Amikor elmentünk a gyerekekkel a Kerepesi temetőbe tisztelegni nagyjaink síremlékei előtt. Amikor október 23-án megkoszorúztuk a Corvin mozi előtti emléktáblát. Amikor meghallgattam kórusunk csodás énekét az Olasz Intézet Bródy Sándor utcai palotájában tartott fogadáson. Amikor tanári kórusunkkal először léptünk fel az impozáns Rezső téri plébániatemplomban. Amikor megrendeztük a gyönyörű architektúrájú Gutenberg Művelődési Otthonban hagyományos kulturális műsorunkat. Nem sorolom tovább.

Egy környék, egy kerület persze nem csak intézményekkel, épületekkel fémjelezhető, hanem emberekkel is. Sőt elsősorban velük.

Az itt megismert emberek nagy részének minden nap küzdelem a talpon maradásért. S ha a híradásokba azok kerülnek is csak bele, akik elbuktak ebben a küzdelemben, én megismerhettem azokat is, akik embert próbáló akarattal megteremtettek egy magukénál jobb életet a számukra legfontosabbaknak: a gyermekeiknek. Akik - pénzzel az iskolát támogatni nem tudván – a két kezükkel festették ki a gyerekeik osztálytermét. Akik vállalták az iskolaudvar hétvégi felügyeletét hogy a srácok focizhassanak. Akik a saját szájuktól vonták meg a falatot, hogy részletekben be tudják fizetni a  téli tábort, erdei iskolát, káptalanfüredi nyaralást, olasz utazást. Én, aki gyermekként mindezt magától értetődő természetességgel kaptam, s fogadtam el, nem szűnő tisztelettel figyelem ezeknek az embereknek az erőfeszítéseit.

A Tisztviselőtelep jobb módú lakói között pedig addig soha nem tapasztalt lokálpatriotizmust tapasztaltam. A lakók döntő része a szó legnemesebb értelemben falusi közösségként, egymásról tudva, egymás iránt érdeklődve élik mindennapjaikat a Könyves Kálmán körúti és Üllői úti autóáradat határolta béke szigetén. Egyesületet alapítanak, fákat, bokrokat ültetnek, hangosan átköszönnek az utca túloldaláról. Nagy részük büszke – és joggal – arra, hogy idevalósi.

Az iskola az első hetek után magához láncolt. Diplomaszerzés után kezdtem el tanítani a Vajdában, majd igazgatóhelyettese lettem a tisztviselőtelepi Alma Maternek. A Lechner Ödön által tervezett gyönyörű iskolaépület 1999-ben volt 75 éves. A jubileumi ünnepségeken több mint ezer ember mozdult meg: józsefvárosiak és innen elszármazottak, világhírű sportolók, művészek és egyszerű munkásemberek. Őket is összehozta az, ami engem is ide köt már: a Vajda, a Tisztviselőtelep, a Józsefváros.