Elgondolkodtató aspektusból vizsgálja az iskolai nevelés kérdéskörét Pokorni Zoltán 2005.december 23-án megjelent cikkében (Néhány szó a nevelésről). Írásában az EU-n belüli szabad munkavállalás lehetőségeit kihasználni képes „legbecsvágyóbb leginkább sikerorientált, szakképzett (…) kezdeményező és kreatív fiataljaink” határon túli munkavállalásával – hosszabb távon kitelepülésével – kapcsolatos aggodalmait fogalmazza meg és azok lehetséges ellenszerét keresi. Nézetei szerint ezen társadalmi csoportok megtartásának egyetlen lehetséges eszköze „a közösségi érzés, a hazaszeretet (…), a nemzeti identitástudat” erősítése. Jobboldali politikustól talán meglepő módon nagyon világosan megfogalmazza, hogy a direkt nemzetieskedés, „valamely érték verbális erőltetése” inkább elidegenítheti mintsem megnyerheti a gyerekeket. Ezzel szemben az iskolákban meglévő működő, kézzelfogható közösségi együttműködési formák (sport, művészetek, erdei iskolák) erősítését tartja alkalmasnak annak a felismertetésére hogy az ember „nem csak maga van a világban”, hogy „itt feladata, küldetése van”.  Jómagam általános iskolai tanárként, iskolaigazgatóként a szerző aggodalmait osztom, alaptézisével és végkövetkeztetésével alapvetően egyetértek. Hadd hívjam fel itt ugyanakkor a felsorolt műveltségterületek iskolai megerősítésének egy másik – nézetem szerint legalább ilyen fontos – aspektusára a figyelmet.

Pokorni Zoltán elsősorban a szellemi-társadalmi elit megtartásának szempontjából nevezi fontosnak a közösségi élményeket, az egyén személyes karrierépítése mellett emeli ki a társas kapcsolatok személyiségformáló szerepét. A sportcsapat, az énekkar, a színjátszó kör, a művészeti kör, az iskolaújság ugyanakkor nemcsak ezeknek a sikeres individuumoknak a közösségi lénnyé szocializálását segíti, hanem legalább annyira alkalmas a leszakadó, motivációját vesztett, egzisztenciálisan és morálisan perifériára sodródott rétegek társadalmi integrációjára is.

„A hátrányos helyzetű gyerekek és fiatalok iskolai sikerességének támogatása az oktatás méltányosságának megvalósításával érhető el. Az oktatás méltányossága annak az oktatási környezetek a kialakítását jelenti, amelyben minden gyerek családi, szociális, etnikai hátterétől függetlenül ki tudja teljesíteni képességeit, tehetségét és ezáltal esélye nyílik arra, hogy kényszerek nélküli döntéseket hozzon saját életéről.” – fogalmaz az Országos Oktatási Integrációs Hálózat egyik konferencia-anyaga. Hogyan teremthető meg egy ilyen iskolai környezet?

Komolyan kell venni azt az unásig ismételt pedagógiai alapelvet, hogy mindenki tehetséges valamiben. S mivel a tanulmányi munka és eredmény minden iskolának alapvetése, meg kell találni azt a többletet, amiben ezen túl is ki lehet emelkedni. Aki a tanulmányaiban sikeres, annak iskolai karrierje is sikeres. Ezt sugallja a társadalom, a továbbtanulási elvárások, a közgondolkodás („Milyen lett a bizonyítvány?”). A tanulmányi munkán kívül a XXI. század iskolájának olyan prioritásokat is meg kell fogalmaznia, melyekben alapvető, az oktatással egyenrangú, ha nem elsőbbrendű szempont az első osztályosok beilleszkedése az új környezetbe, a tanulmányok sikeres elkezdése és a gördülékeny átmenet az alsó és a felső tagozat között, a kedvező iskolai légkör megteremtése, amely az iskola falai kötött tartja a hátrányos helyzetű tanulókat. A környezeti hátrányokból adódó nehézségek, ismeretek hiánya szükségessé teszi, hogy olyan életvezetési, egészségügyi, viselkedési ismeretekhez jussanak a tanulók, melyek segítik őket a mindennapokban. Fontos, hogy olyan kulturális közösségi élményekhez jussanak, amelyek új értékeket jelentenek számukra. Nagy jelentősége van az egészségtelen környezetben élő tanulók egészséges életmódra nevelésében a rendszeres testmozgási lehetőség biztosításának. Az óratervi testnevelés órákon túl szervezett rendszeres egészséges életmód (sportjáték) foglalkozás nemcsak a testi, de a mentális nevelés szempontjából is nélkülözhetetlen: együttműködésre, a siker és a kudarc feldolgozásának képességére tanít.

A hátrányos helyzetű gyermekeknek eminens érdeke, hogy helyezzük előtérbe és ruházzunk fel az általánosan megszokottnál nagyobb ranggal olyan műveltségterületeket, mint a művészeti nevelés, a dráma, a tánc, vagy a testnevelés. Olyanokat tehát, amelyekben a sikerélménynek nem előfeltétele a hagyományos értelemben vett tanulmányi siker.Emeljük hát meg ezen műveltségterületek rangjával együtt az óraszámát is, töltsük ki ezeknek a tanulóknak szinte az egész napját az iskolában! A megoldás kézenfekvő lenne, ha nem hallanánk rögtön az utóbbi években minden szülő, tanuló és tanár fülében ismerősen csengő kánont: csökkenteni kell a tanuló terhelését, vagyis csökkenteni kell a tanórák számát. Vajon érdekel-e valakit, hogy a magas óraszám valóban indokolatlan és megemészthetetlen információdömping vagy életvezetési, szocializációs szempontból nélkülözhetetlen együttlét-e? Hogy a „tagozatos” osztály többletóráin matematika vagy angol, esetleg ének vagy testnevelés a tananyag? Hogy a lecsökkentett számú órák végeztével a diákot a különóra vagy a tér, az utca, a galeri várja-e?

Mindezek megvalósításához azonban a legjobb helyi pedagógiai program, a legelkötelezettebb pedagógus sem elég. A mai közoktatás-finanszírozás legnagyobb csapdája, hogy ahol a legnagyobb igény és szükség mutatkozik az iskola szociokulturális hátránykompenzáló munkájára, ott az alacsony helyi adó-bevételek miatt az önkormányzatok nem képesek azt finanszírozni. Ha viszont nincs financiális lehetőség arra, hogy a tanuló mindennapi mozgása, közösségi élményt adó éneklése, kézműves munkája, színdarabban játszott szerepe az iskola keretein belül, önköltség vagy tanfolyami díj befizetése nélkül megvalósuljon, akkor az iskolai esélyegyenlőség és az élményt adó gyermekkor csak (oktatás)politikai szólamok maradnak. És akkor még nem beszéltünk a szakkörök, sportkörök kiemelt szerepéről, vagy például egy mindenkinek megnyilvánulási és érvényesülési terepet biztosító iskolaújság lehetőségeiről.

A fentiek megvalósításához – az anyagi és szervezeti keretek megteremtésén , megerősítésén túl – társadalmi szemléletváltozásra is szükség van. Mindennapos tapasztalat, hogy a testnevelési és főként a művészeti képzések presztízse csökken, a szülők már az óvodáktól is az idegen nyelv és az informatika oktatását várják el. Olyan – kétségkívül fontos – műveltségterületek kerülnek tehát előtérbe, amelyek az individuális ismeretszerzést igénylik a közösségi élményszerzéssel szemben. Az iskola ugyanakkor – a fogyó gyermeklétszám okozta versenyhelyzet miatt – pedagógiai, szakmai meggyőződése ellenére sem tud tartósan szembe úszni az árral, hiszen az „piaci pozícióit”, végső soron a létét veszélyezteti.

Bárki kerüljön is 2006-ban kormányra, a közeljövő oktatáspolitikájának egyik legszebb és legnehezebb feladata éppen az lehet, hogy – felismerve a társas élményszerzésen keresztüli nevelés, az iskolán belüli közösségi szocializáció többirányúan előnyös társadalmi hatásait – a fenti financiális ellentmondásokat feloldja, s a mindannyiunk számára létfontosságú nevelési értékeket preferálva formálja a társadalmi tudatot. 

tanár, okleveles közoktatási vezető

a Vajda Péter Ének-zene Testnevelés Tagozatos Általános Iskola igazgatója